Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ókeresztény szociális tevékenység

2010.09.06

Zsumbera Árpád

Az ókeresztény közösségek szociális tevékenységérõl

Az írás célja: az ókeresztény - I-IV. századi - közösségek szociális tevékenységének bemutatása, elsõsorban - a már gyakran feldolgozott újszövetség helyett - kevésbé ismert keresztény iratok alapján. Ismertetésemben fõként a keresztény szocális gondoskodás gyakorlati részét vizsgálom. Megkísérlek választ adni arra, mi motiválta a keresztényeket, midõn társaikról gondoskodtak, s ezt miféle ideológia, milyen etika alapján tették.

Az ókori keresztények közösségekben éltek, azaz nem volt központosított egyházszervezetük. A helyi közösségek saját életüket élték, az egymás iránti nagyfokú felelõsség jellemezte õket. A IV-V. századtól azonban - amikor már tömegesen vették fel a keresztény vallást - ez a fajta szolidaritás fokozatosan visszaszorult.

Az ókeresztényeknél a klérus nem vált el élesen a laikusoktól: a papságnak még nem voltak kiváltságai a hívõk többségével (a néppel) szemben, sõt, a hivatalt viselõkre a közösséggel kapcsolatban többletmunka hárult, anélkül, hogy ez társadalmi különbségekkel, többletjogokkal járt volna.

A közösségi életmód és a keresztény vallás együttesen hatott abban az irányban, hogy a keresztények egymás iránt érzett felelõssége, szociális érzékenysége összehasonlíthatatlanul nagyobb legyen, mint bármely más népé környezetükben.

Az ókeresztények szociális tevékenysége elsõsorban azokra terjedt ki, akik megélhetésüket nem tudták biztosítani, vagyis akiknek puszta létfenntartása is veszélyben forgott. Szegénynek s általában segítségre szorulónak azt tartották, aki nem tudta megkeresni napi kenyerét (ilyenek voltak mindenekelõtt az árvák, a betegek, az özvegyek stb.). A IV-V. században különleges dolognak számított az is, hogy a keresztények a közösség költségén adták meg halottaiknak a végtisztességet. Sajátos intézménye volt az ókeresztény szociális ellátásnak a rabokról való gondoskodás; a keresztények segítették az üldöztetések során rabságba került testvéreiket. Végül abban is magas fokú moralitás nyilvánult meg, ahogyan utazó hitsorsosaikról gondoskodtak.

Az alábbiakban elõször a közösségeknek - a szociális tevékenység alapjául szolgáló - szervezetérõl, illetve vagyonáról, majd az ellátás szerteágazó formáiról kívánok szólni.

A szervezet

A keresztény közösségek szervezetére vonatkozóan az elsõ idõkbõl - az I. századból - kevés a forrás. Valószínûleg nem alakultak még ki az egyes közösségi tisztségek és az azokhoz kapcsolódó feladatok. Ebbõl az idõbõl ismeretes az apostol (“küldött”) kifejezés, amely elsõsorban olyan személyt jelentett, akit Jézus hívott meg a misszióra. A fogalmat azonban tágabb értelemben is használták, általában így nevezték a vándortanítókat. Hasonló szerepük volt a prófétáknak is. õk is tanítottak, eligazítást nyújtottak hitbéli ügyekben.

Az apostolok és a próféták tekintélyként jelentek meg a keresztény közösségekben. Hozzájuk folyamodtak vallási kérdésekben, de az egymás közötti mindennapos vitás ügyeket is ezek az autoritással rendelkezõ “bölcs” emberek döntötték el. Ez az elsõ idõkbõl ismert vándorhierarchia a II. század közepén adta át a helyét a helyi hierarchiának.

A helyi hierarchia kialakulásánál a zsidó hatás érvényesült. Valószínûleg már az I. században megjelenik a presbiterek testülete. A presbiter szó idõs embert, öreget jelent. A zsidóságnál régtõl fogva ismertes volt a vének tanácsa. A presbitereket választották és testületként mûködtek, feladatuk volt a közösség ügyeire gondot viselni. A presbiterekkel együtt gyakran említik a püspököt is, mint a közösség elöljáróját. Az episzkoposz (püspök) szó a hellenista jogi nyelvben egyesületi hivatalnokot, közösségi felügyelõt jelentett.

A püspökök és a presbiterek a közösség érdekében együttmûködtek; feladatkörüket az I. században még nehéz szétválasztani. Munkájukat a diakónusok segítették. Az I. században diakóniát, vagyis szolgálatot kellett ellátniuk a hivatalok képviselõinek A hivatalnokok kiválasztásánál elsõsorban a személyes tulajdonságokat vették figyelembe. Azt választották, aki “feddhetetlen, (...) nem kicsapongással vádolt (...), nem haragos, nem részeges, nem verekedõ, nem rút nyerészkedõ, hanem vendégszeretõ, jónak kedvelõje, mértékletes, igaz, tiszta, magatûrtõztetõ”.1 A hierarchia megszilárdulása, az egyes funkciók kialakulása, a hivatalokkal járó feladatok elválása a II-III. században ment végbe. Ezzel együtt csökkent a presbitérium jelentõsége és a püspökség, illetve a diakonátus erõsödött meg, fejlõdött tovább.

Az így kialakult hivatalok feladata volt, hogy segítsenek a közösség gondjain, vigyék az ügyeket, tartsák a kapcsolatot a többi közösséggel és ellássák a közösségben szükséges szociális tennivalókat.

A közösség élén a püspök állt, akinek tekintélye tudásán és alázatosságán alapult. A korabeli egyházfegyelmi szabályok kimondják, hogy a püspököknek “Keze legyen nyitva, hogy adjon, szeresse az árvákat és özvegyeket, szeresse a szegényeket és az idegeneket is. Legyen ügyes és buzgó a szolgálatban, ne szégyenkezzék és tudja, kinek van nagyobb szüksége rá, hogy kapjon. Ha van özvegy, akinek van valamije, vagy képes arra, hogy ellássa magát azzal, ami testének fenntartásához szükséges, és ott egy másik, aki ugyan nem özvegy, de hiányt szenved, akár betegség, akár gyermekei nevelése miatt, akár testi gyengeség következtében, akkor inkább efelé nyújtsa ki a kezét.”2

A püspököket választották. A választást a vasárnap összegyûlt közösség egésze végezte. A püspökségre bárkit lehetett ajánlani. Mindazonáltal, bár nem volt kötelezõ feltétel, a jelöltnek lehetõleg idõsebbnek (50 év felettinek), jól képzett tanítónak, írástudónak és fõleg a szegényekért aggódónak kellett lennie. “A püspök ne legyen részrehajló, ne féljen a gazdagoktól, ne keresse aránytalanul a tetszésüket, és ne vesse meg a szegényeket, ne hanyagolja el õket, s ne is emelje magát fölébük.” 3 A püspök legfontosabb munkája - liturgikus (szertartásokhoz kapcsolódó) feladatuk mellett - a szociális igazgatás feladatainak ellátása volt. õk gyûjtötték össze a közösség adományait, és õk kezelték annak vagyonát.

A diakónusokat is választották. Az õ feladatuk volt, hogy “álljanak készségesen a püspök szolgálatára, közöljék vele, kik betegek”.4 Diakónusnak nõt és férfit egyaránt választottak. A nõ (diakonissza) feladata volt, hogy elvégezze azokat a munkákat, amelyeket férfinak nem lehetett. Ilyen volt például a beteg nõkrõl való gondoskodás. Segítettek a püspököknek az alamizsnaosztásban, õk kutatták fel a közösség rászorulóit és beszámoltak róluk a püspöknek. A diakónusokat úgy kellett megválasztani, hogy számuk “legyen arányban az egyház népességével”.5 A diakónusoknak is tisztában kellett lenniük a közösség anyagi helyzetével, azért, hogy ha a püspök meghal, tovább tudják vinni a közösség ügyeit.

A közösségek vagyona

Az ókesztények vagyona - a IV. század végén - adományokból, örökül hagyott javakból, a vagyon hasznosításából és állami támogatásból tevõdött össze. Eleinte - az elsõ századokban - még nem volt ennyi lehetõség a vagyonhoz jutásra.

A keresztény közösségek a kezdetektõl - Néró (i. e. 54-68) óta - collegium illictiumnak, azaz tilalmas társaságnak számítottak. Nem volt joguk legális közösséget, társaságot alakítani (ma úgy mondanánk, nem válhattak “jogi személlyé”). így összejöveteleket sem tarthattak, a közösségek nem örökölhettek, vagyonnal nem rendelkezhettek.

A római jog lehetõséget adott polgárainak az egyesülésre. Eredetileg ezt nem kötötték semmiféle engedélyhez, Augustustól kezdve (i. e. 21-tõl) azonban egyesületeket csak szenátusi jóváhagyással lehetett létrehozni. Az egyletek alkalmasak voltak arra, hogy az egyébként hátrányos jogi helyzetben lévõk (például kézmûvesek, iparosok s általában a humiliores) érdekeiket jobban tudják érvényesíteni. Az egyesületek képviselõi gyakran megjelentek a városi önkormányzatokban. Nemcsak érdekképviseletre, de önsegélyezésre is alkalmasak voltak. Ilyen önsegélyezõk voltak például a temetkezési egyesületek, amelyek a befiztett tagdíjakból biztosították tagjaik számára a temetést, illetve a szertartással kapcsolatos költségeket. Valószínûleg a keresztények is egyesületeket alapítva tudtak legálisan összejöveteleket tartani, pénztárakat fenntartani, ingatlanokhoz (házakhoz, temetkezési helyekhez stb.) hozzájutni.

A bevételt kezdetben a közösség tagjainak hozzájárulása jelentette. Ez lehetett természetbeni vagy pénzadomány. A szövegek gyakran ószövetségi példázattal buzdítottak adakozásra: “ajánlj fel ajándékokat, tizedet, zsengéket”.6 Ehhez azonban azt is hozzátették, hogy - ellentétben az ószövetségi gyakorlattal - az adományozás nem kötelezõ. Nem róttak ki senkire sem adót vagy kötelezõ befizetést, hiszen a pénztárak a rendszeres adakozásból gyarapították bevételeiket.

Alkalmat jelentett az adományozásra a vasárnapi találkozó. Itt olvasták fel az apostolok emlékiratait és a próféták írásait, majd imádkoztak és úrvacsorát vettek. Az istentiszteletek után “a jómódúak és aki akar” adakoztak a közösségnek. Az így összegyûjtött javak kezelése és a rászorulóknak való kiosztása az elöljáró feladata volt.

Az adományokat a püspökök személyesen vagy diakónusaik útján osztották szét, és õk gazdálkodtak a közösség vagyonával is. A vagyonból a püspök is részesülhetett: fedezhette belõle megélhetésének költségeit. Az adományok elsõsorban a módosabbaktól származtak, de volt példa arra is, hogy a közösség szegényebb tagjai is részt vállaltak a közköltségekbõl. Ez olyan esetekben történhetett meg, amikor a közösség jótékony szolgálatának kiadásai magasabb összegeket emésztettek fel. Ilyen volt például a rabok és a kényszermunkára ítéltek kiszabadítása, vagy az elhurcolt testvérekrõl való gondoskodás. Akinek semmije sem volt, az egy napig böjtölt, s azt ajánlotta fel, amit aznap élelemre költött volna. Ezek alapján talán nem túlzás a keresztények jellemzése önmagukról: “pénzünket adjuk a lélekért, akár adakozásban...”.7

A gazdagok

Az ókeresztények nem ítélték el a gazdagokat vagyonuk miatt. A vagyonos is lehet erényes, ha juttat vagyonából a rászorulóknak. Ennek az a magyarázata, hogy így a gazdag ember belátja: vagyona Istennek köszönhetõ, és úgy szolgálhat a legjobban, ha a szegényeknek is juttat belõle.

A Didaszkalia tételesen felsorolja, kik azok, akiktõl nem szabad elfogadni adományt: mert rosszul bánnak szolgáikkal, elnyomják a szegényeket, bálványimádók, csalók, hamisítók stb. Ezek az emberek tisztességtelen úton - tehát nem Istennek köszönhetõen - szerezték vagyonukat, így adományaikat nem szabad elfogadni. Ha a közösség mégis hozzájut efféle bevételhez, állatviadalokra, cirkuszi játékokra kell költenie, esetleg a kényszermunkára hurcoltak, foglyok, rabszolgák kiváltására fordíthatja. Ily módon a tisztességtelen úton szerzett pénzt mintegy visszajuttatják a “bûnösöknek”, amivel, úgymond a közösség önvédelmét szolgálják. A keresztények erõssége ugyanis az volt, hogy az egymás iránti szolidaritás és szeretet volt köztük a legfõbb összetartó erõ, amiért sokan tisztelték õket kortársaik közül. Ezt a képet azonban veszélyeztette volna, ha elfogadják a “tisztességtelen nyereségbõl származó adományokat”.

Gyarapodó vagyon

A római hatóságok a III. századtól kezdve a közösségeket jogi személynek tekintették, azaz megengedték, hogy ingatlannal rendelkezzenek és örökséget hagyjanak rájuk. Az üldözések idején nem csak a személyek, de az egyházak vagyona is veszélybe került. I. sz. 260-tól Gallienus uralkodott, aki enyhítette a keresztényüldözést. Türelmi rendeletében elismerte az egyházi tulajdont, és visszaadta a temetõket a közösségeknek.

A kereszténység ekkori változó helyzetét, kontrasztjellegének megszûnését mutatják az adományokkal kapcsolatos változások is. Az adományok ellenõrzését egyre inkább központosították. A gangrai zsinaton szabályt hoztak, miszerint a püspök vagy az általa megbízott személy tudta nélkül nem volt szabad adományozni, illetve adományt elfogadni. Aki mégis így tett, azt a rendelekezés értelmében kiközösítették.8 Az V. századtól már csak az adományok negyede jutott a szegényeknek, a fennmaradó rész pedig egyenlõ arányban oszlott meg a püspök, a papok és a templom között.

Konstantin idején az egyház már az állami bevételekbõl is részesedett. Részt kapott az ager publicusból (a római közföldekbõl), a pogány templomok birtokaiból, sõt az elítéltek vagyonát is megkapta (ha az elhunytnak nem volt rokonsága). Ez hatalmas összeget jelentett. Az állami támogatás azután, eltérõ mértékben, késõbb is megmaradt.

Fontos bevételt jelentett az örökölt vagyon. Az egyház tagjai közül sokan korábban is az egyházra hagyták vagyonukat, de csak az V-VI. századtól jelent meg a pia causa (“kegyes cél”) intézménye. A végrendelkezõ nem egyszerûen a közösségre hagyta vagyonát, hanem meghatározta annak felhasználását is. Ezek a vagyonok önálló belsõ igazgatási renddel és szervezettel rendelkeztek, csak a rendelt célra lehetett felhasználni. A vagyonból leggyakrabban szegényházakat, kórházakat, árvákat támogattak. Korábban ez a jogintézmény nem létezett, mert nem volt rá szükség. Az adományokat eredetileg szinte kizárólag a rászorulók megsegítésére használták fel. Késõbb, amint láttuk, a szegények már csak a negyedét kapták. A pontosabb képhez hozzátartozik az is, hogy az egyház bevételei idõközben jelentõsen növekedtek, tehát az 1/4 rész is jelentõs összeget jelentett. Ezzel együtt természetesen nõtt az egyház tagjainak száma is. A pia causa megjelenése mindenesetre az egyház szociális érzékenységének csökkenésére utal.

A szociális tevékenység formái

Szegények

A szegények részére az állam akciószerûen, a legnagyobb ínség idején adott segítséget. A. Hamman szerint gabonaosztásra (frumentum publicum) csak Rómának volt joga, a provinciáknak nem.9 Más adatok szerint erre Alexandriában is sor került, itt azonban csak római polgárok számára. A proletárok közjogi szempontból a Quirites (fegyveres polgárok) soraiba tartoztak. Az államnak kötelessége volt munkát, illetve minimális ellátást, megélhetést biztosítani számukra. A magisztrátus ezt a kötelezettségét általában közmunka felajánlásával, illetve gabona és olaj szétosztásával teljesítette. Ennek érdekében a közraktárakban gabona- és olajkészleteket halmoztak fel, hogy azt szükség esetén szétoszthassák. Az ingyen gabonaadaghoz jutók (plebs frumentaria) száma i. e. 2-ben kétszázezer körül volt. A havi fejadag arra volt elég, hogy egy férfi és egy nõ megéljen belõle. Ezeket az állami kiadásokat Augustus megpróbálta csökkenteni: a havonkénti osztást évi háromszori alkalomra kívánta redukálni. Sõt, Suetonius szerint, teljesen meg akarta szüntetni ezt az ellátási formát, “minthogy az emberek ebben bízva abbahagyják a földek mûvelését”.10

A keresztény gyakorlat ettõl eltért, hiszen nem volt sem esetleges, sem diszkriminatív, s ezt a magatartást a közösség valamennyi tagjától elvárták. Például keresztelkedés elõtt megkérdezték, hogy “Tisztelték-e az özvegyeket, látogatták-e a betegeket, gyakorolták-e a jó cselekedeteket?”.11 A diakónusok “száma legyen arányban az egyház népességével, hogy mindenkirõl tájékozva legyenek és mindenkin segíthessenek”.12 A presbiterek “ne hanyagolják el (...) a szegényeket; tartózkodjanak minden haragtól, személyválogatástól, igazságtalan ítélettõl”.13 Hasonlóképpen ír Hermász (II. sz.) az ideális püspökrõl: “a püspökök mindenkor, szünet nélkül szolgálataikkal oltalmazták az özvegyeket meg szûkölködõket”.14

Nemcsak a közösségek szegényeit, de másokat is segítettek. Erre adott alkalmat a IV. század elsõ évtizedében pusztító éhínség, amikor is a keresztények “egy gyülekezetbe gyûjtötték össze az egész városból azoknak a sokaságát, akiket elcsigázott az éhség, és mindenkinek kenyeret osztottak”.15

A szegényeket rendszeresen meghívták szeretetlakomákra (agapé). Ezek elsõsorban Afrikában és görög területen voltak elterjedve. A lakomát a gazdagabb keresztények szervezték közösségi támogatással. A lakomák kínálatukban nem hasonlítottak azokra a bõséges étkezésekre, amelyeket a nem keresztények rendeztek maguknak. Az agapé viszafogott, egyszerû és mértékletes volt. Itt mindenki “éhsége mértéke” szerint evett. A segítségre szorulókat a diakónusoknak kellett felkutatniuk. A püspök azokat hívta meg a szeretetlakomákra, “akikrõl tudja, hogy jobban rászorulnak”.16 A diakónusok információi alapján sok helyen anyakönyvbe írták be azokat, akik segítségre szorultak. Ilyen anyakönyvek adataira támaszkodik Euszébiosz, amikor egy alexandriai járvány pusztítását méri fel: “A negyvenévesektõl a hetvenévesekig annyira többen voltak akkortájt, hogy ma nem érik el számukat azok, akiket tizennégy éves kortól egészen nyolcvanéves korig összeírtak és besoroltak a közsegélyre szorulók közé.”17 Ebbõl az idézetbõl kiderül az is, hogy nem egyszerûen névsorról volt szó, hanem pontos nyilvántartásról, amelyben az életkort is feljegyezték.

Az elsõ évszázadokban adományokból tartották fenn a közösségeket, segítették a szegényeket. Késõbb, a III. századtól a keresztények már vagyonnal, ingatlannal is rendelkeztek. A gazdagabb közösségek nemcsak saját szegényeiket látták el, de támogatták más városok keresztényeit és a nem keresztény vallásúakat is. A római egyház a gazdagabbak közé tartozott, róla írták: “kezdetektõl fogva az a szokás uralkodott ugyanis nálatok, hogy minden testvérnek, különféle módon, jót tesztek és minden városban sok egyháznak támogatást küldtök. így aztán könnyítetek a rászorulók nyomorúságán és kezdettõl fogva küldött segítségetekkel tartjátok fenn a bányákban lévõ tesvéreiteket.”18

Az adományokat nem közvetlenül a rászorulóknak adták, hanem a püspöknek. A püspök csupán annyit kért az adományért, hogy imádkozzanak az adományozóért. Az adományozó nevét csak annak mondta meg, aki az ajándékot megkapta. Az adományt senki sem kapta ingyen, mert “viszonzásként imádságát adta, mert az az ereje”.19 Voltak, akik szükség nélkül fogadták el a jótékonykodást. Szankciót velük szemben nem szabtak ki, a következmény azonban a közösség megvetése volt, avagy az illetõ azt érte el, hogy társai a “hitetlenekkel” tekintették egyenlõnek.

özvegyek, árvák

Az özvegyeket és árvákat a Biblia csakúgy, mint az ókeresztény források többsége rendszerint együtt említi a segítségre szorultakkal. õk is azok közé tartoztak, akiknek a megélhetésük veszélyben volt. Helyzetük nehéz volt, mert eltartó nélkül maradtak.

Hellászban és Rómában a törvények általában a szabadnak és polgárnak született gyermekek érdekeit védték. A többi, alacsonyabb társadalmi rétegbõl származó gyermeknek az életét - ha “szerencséje” volt - a rabszolgaság vagy a prostitúció mentette meg.

Trajanus császár (98-117) közsegélyt szervezett az elárvultak számára, ebbõl azonban elég sokan kimaradtak, így például a rabszolgák gyermekei is.

A keresztény közösségben a püspök volt a felelõs a gyermekekért. Az árvákról való gondoskodást az arra alkalmas családok végezték a püspök felügyelete alatt. A korabeli szabályok ilyen ajánlásokat fogalmaztak meg a püspököknek: “gondoskodjatok nevelésükrõl, hogy ne hiányozzék nekik semmi, s amikor a fiatal lány ideje elérkezik, adjátok hozzá az egyik testvéréhez. A fiú pedig ha megnõtt, tanuljon mesterséget és amikor férfivá serdül, kapjon munkájához illõ bért, hogy ne legyen többé a testvérek szeretetére utalva.”20 Ezzel a gondoskodással megélhetést nyújtottak az árván maradt lánynak, hiszen férjhez adták, így lett aki eltartotta. Megélhetést kapott a fiú is, hiszen az örökbefogadók - felelõsséget érezve jövõje iránt - taníttatták, mesterséghez juttatták. Az így teremtett “önálló egzisztenciák”, mint ahogy írták is, nem terhelték tovább a közösséget, azaz nem szorultak jótékonykodásra.

Az özvegyek támogatásában eltérések mutatkoztak a görög és a római közösségek között. A görögök özvegységre jutás után javasolják a második házasságot, szemben a rómaiakkal, akik viszont vállalták, hogy az özvegyet a közösség költségén tartsák el.

Rabok

A keresztényeket gyakran üldözték, büntették meg vallásuk miatt. Az állami büntetésfajták közül velük szemben általában a halálbüntetést alkalmazták, a szabadságvesztést mint büntetési formát csak évszázadokkal késõbb kezdték bevezetni. Ennek ellenére rengeteg olyan feljegyzést találunk, amelyben szó esik raboskodó keresztényekrõl. Ezek általában kényszermunkára ítélt rabok voltak. Rabságba - igaz nem állami rabságba - kerültek gyakran a kalózok áldozatai is. Azoktól, akiket nem adtak el rabszolgának, szabadon bocsátásukért általában váltságdíjat követeltek.

A dominatus korától (284-tõl) általánossá vált a kényszermunka mint büntetésforma. A rabokat általában bányákban, illetve a közmunkákban foglalkoztatták. A keresztényeket ritkán különböztették meg a köztörvényesektõl, s ez megmutatkozott abban is, hogy ugyanolyan büntetéseket szabtak ki rájuk, mint a nem keresztény vallásúakra.

A keresztények igyekeztek a számûzetésben és a börtönben sínylõdõ társaikat kiszabadítani vagy pénzzel kiváltani, ha egyik sem sikerült, akkor megpróbáltak legalább a sorsukon javítani. Felemelték szavukat, tiltakoztak, néha saját életüket is feláldozták társaikért. A római egyházról például azt tartották, hogy fennálása óta támogatta a bányákban raboskodó testvéreit. Hasonló módon kaptak segítséget azok is, akik kalózok fogságába estek, õket lehetõségük szerint kiváltották.

A rabok támogatása igencsak megterhelte a közösségeket, hiszen mindig igen sokan raboskodtak. A feljegyzések megemlítenek olyan rabokat is, akik éppen ezért nem fogadták el a segítséget, noha emiatt sorsuk rosszabbra is fordulhatott (hiszen az adományokból a rabok õrei is részesültek).21 A phaenoi (Holt-tenger környéki) rézbányákban például olyan sok keresztény elítélt volt, hogy önálló egyházközséget alkottak. A közösségek az elítéltekrõl is vezettek anyakönyvet. Ismeretes egy i. sz. 190 körül készült lista, amely a Szardínián raboskodó, kényszermunkára ítélt és közösségüktõl rendszeresen segélyt kapó keresztények neveit tartalmazza.22

Betegek

A gyógyításnak a keresztényeknél nagy hagyományai voltak. Az újszövetség gyakran buzdít a betegekkel való foglalkozásra.

Az ókori görög városállamokban is volt a közorvoslásnak hagyománya: a betegek az Aszkléposz-szentélybe jártak gyógyulni. Közorvost csak a leggazdagabb városok tudtak eltartani. Helyenként Itáliában is lehetett találni közkórházhoz hasonló intézményt (valetudinarium).23

Létezett persze egyéni jótékonykodás is, de valószínûleg ezek az ellátási formák nem jelenthettek megoldást a betegek tömeges ellátására. Példa erre az az eset, amikor Claudius császárnak (i. sz. 41-54) kellett intézkedéseket hoznia, hogy megvédje a beteg rabszolgákat. Nagyon megszaporodott ugyanis azoknak a száma, akiket gazdáik egyszerûen sorsukra hagytak. A császár rendelete szerint a tulajdonos volt köteles ellátni rabszolgáját annak betegsége idején. Azt a tulajdonost, aki azért ölte meg rabszolgáját, mert nem akarta ápolni, emberölésért bíróság elé kellett állítani.

A diakónusok feladata volt, hogy felkeressék és gondozzák a betegeket. A nõket a diakonisszák látták el, mert “nem illik, hogy férfiak lássanak nõket”.24

A betegek ápolása a követendõ eszmények közé tartozott. Thedotosz püspököt (Laodikeia püspökét) így dicséri Euszébiosz: “olyan férfi, aki tetteivel igazolta nevét és püspöki címét. Elõször ugyanis a testi orvoslásban vitte sokra: a lelkek gyógyításában pedig egyetlen más ember sem volt hozzá fogható emberszeretet, õszinteség, együttérzés és a segítségére szorulók iránti buzgóság dolgában.”25

Temetés

A temetés a nem keresztény népeknél is alapvetõ gesztus volt az elhunyt iránt. A szertartás viszont költségekkel járt, amit a rokonságnak kellett fedeznie. A költségek elviselhetõbbek voltak azoknak, akik temetkezési egyesületekbe (collegia funeraticia) léptek be. Ezek az egyesületek a befizetett tagdíjakból biztosították a temetkezési kiadásokat. A nem keresztények is tisztelték a temetõt. Mutatja ezt, hogy a temetõ a temetkezési hely (res religiosa) isteni jog hatálya alá tartozó dolognak (res divini iuris) minõsült, nem pedig emberi jog alá tartozónak. Ugyanilyennek számított a római jogban az egyébként még emberszámba sem vett rabszolgák temetkezési helye is. Ez alól a szabály alól viszont kivételt képeztek Róma ellenségének sírjai.26

A keresztények soraiban nem volt ilyen mérlegelés. A közösségek nemcsak saját halottaikat temették el, hanem minden olyan elhunytat, akit szerencsétlenség, például hajótörés ért, és a temetésükrõl senki nem gondoskodott. A temetõk a keresztényeknél arra is szolgáltak, hogy - templomok híján - itt gyülekezzenek, emlékezzenek vértanúikra. Valerianus 257-ben betiltotta az efféle összejöveteleket. Ezt a rendeletet késõbb fia, Gallienus visszavonta, és a temetkezési helyeket visszaadta a keresztényeknek.

A járványok idején nem csak a betegekkel, de a halottakkal is foglalkoztak, akkor, amikor a “pogányok (...) épp ellenkezõleg viselkedtek: aki csak betegeskedni kezdett, eltaszították maguktól, legkedvesebb hozzátartozóikat elkergették, az utcára dobták ki a félholtakat, és temetetlenül félrehajították a halottakat”.27

A tengerparti városokban a diakónusok kötelessége volt, hogy járják idõnként a tengerpartot és a temetetlen halottakat összeszedjék, eltemessék. A hajózás ugyanis veszélyes volt, ki volt szolgáltatva az idõjárásnak, annak ellenére, hogy általában a part mellett hajóztak. Szünésziosz ptolemaiszi püspök így ír egy utazásáról, amikor hajója veszélybe került: “Az asszonyok ékszereiket nemcsak magukra aggatták, hanem szétosztották olyan nõk között, akiknek semmijük sem volt. Ennek az õsi szokásnak az oka a következõ: a tengerbe fulladt embernél legyen pénz, hogy az, aki megtalálja, a temetés költségeit abból a maga károsodása nélkül fedezhesse.”28

Nem volt erre szükségük a keresztényeknek, mert az idegeneket is a közösség költségén temették el. Hasonlóképpen bántak a szegényekkel is: “Amikor valaki közülük szegényen költözik el errõl a világról, akkor mindegyikük képessége szerint gondoskodik róla és tisztességesen elrendezik temetését.”29 Sõt Rómában a gazdagabb keresztény családok, akik sírboltokba temetkeztek, megosztották sírjukat a szegényekkel.

Utazás, vendégházak

A Római Birodalomban a keresztény közösségek szétszórva, a birodalom egész területén megtalálhatók voltak, Szíriától Britanniáig. Jóllehet szervezetük egységes volt és struktúra nem fogta össze õket, kapcsolatot mégis tartottak. Az egymással való kapcsolatfelvételre és információcserére nem volt más lehetõség, mint az utazás, illetve ezen keresztül a levelezés.

A hivatalos ügyek intézése, szerzõdések kötése stb. szükségessé tette idõnként, hogy a tartományi székhelyekre, illetve Rómába utazzanak. Utazásra kényszerültek a keresztényüldözések idején is, ami elég gyakran megesett, például Néró (54-68), Domitianus (81-96) vagy Trajanus (98-117) császárok uralkodása alatt. Elszigetelt üldözések többször, több helyen is voltak: például 177-ben Lugdunum (Lyon) városában és Viennában (Bécsben) az ottani közösségek ellen. Az elsõ általános keresztényüldözésre Decius uralkodása idején (249-251) került sor, majd 257-258-ban Valerianus alatt, és 303-311-ig, Diocletianus alatt voltak jelentõsebb üldözések.

Ha nem is tömegesen, de egyre többen voltak, akik ellátogattak, elzarándokoltak a híres keresztény központokba, szent helyekre. Mások elszegényedésük, eladósodásuk miatt kényszerültek arra, hogy távoli vidékeken próbáljanak szerencsét, mert “napfényen és levegõn kívül semmijük sincs: ház nélkül és hajléktalanul bolyonganak feleségükkel és gyermekeikkel”.30

Az utazásra nagyon sokféle eszköz állt rendelkezésre. Voltak hajózási vállalatok, amelyek a kikötõkben irodákat tartottak fenn. Az utasok itt érdeklõdhettek az induló hajójáratok iránt. A kereskedelmi hajók is szállítottak utasokat. A hajó kabinjaiban általában csak a gazdagabbaknak jutott hely, a többiek a fedélzeten töltötték az idõt.

A szárazföldön rendszeresen induló járatok mûködtek. általában lóvontatta, négykerekû kocsikat használtak utazásra. Ilyen járat volt például a cursus publicus. Díj ellenében mindenki igénybevehette, de elsõbbséget kaptak az állami ügyben utazók. Vállalkozók magánjáratokat mûködtettek, ez volt az omnibus (a. m. “mindenki számára”).

A többség azonban természetesen gyalog közlekedett. A római törvényhozás is ezt a közlekedési módot vette figyelembe, amikor az idézésre való megjelenés határidejét úgy határozta meg, hogy egy gyalogos napi járóteljesítményét vették figyelembe. Ezt napi 20 mérföldben (kb. 30 km) állapították meg. Hajóval az utazás gyorsabb volt (napi 90-100 km), de a nyílt tengerre a hajók általában nem merészkedtek ki.

Az utazásokban közös volt, hogy fáradsággal, veszéllyel és jelentõs költséggel jártak. Fizetni kellett az utazásért, a szállásért, az ételért, s idõnként egyes tartományokban - ha a birodalmi érdek úgy kívánta meg - az utazásért illetéket is kellett fizetni (például Domitianus császár idején i. sz. 90 körül az Egyiptomból kiutazó nõknek és kézmûveseknek nagyságrenddel nagyobb illetéket kellett fizetniük, mint bárki másnak).

Az utazás veszélyekkel járt. állandó fenyegetést jelentettek mindenkire a kalózok és útonállók. Akinek pénze volt, azt kifosztották, elrabolták és csak váltságdíj ellenében engedték el, akinek semmije sem volt, eladták rabszolgának. Ez a veszély akkor öltött hatalmas méreteket, amikor a központi hatalom meggyengült. Az útonállókkal szemben sokszor a császári hadseregnek kellett fellépni. A kereskedõk, utasok egyedüli önvédelme az volt, ha társultak, együtt utaztak.

Az utazás általában több napig is eltartott, ilyenkor az utazónak éjszakai szállásra volt szüksége. Csupán a császár és környezete, a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy leggyakrabban használt útvonalaik mentén maguknak házakat építsenek. Az utasok rendelkezésére álltak a kiépített utak mellett sûrûn egymást követõ vendégfogadók. Ezek a fogadók próbálták az utas igényeit kielégíteni, akik találhattak itt kocsmát, vendéglõt, fürdõt és néha bordélyt is. A fogadókban nagy volt a nyüzsgés: katonák, kereskedõk, tolvajok, parasztok, vándorszínészek “színes társasága” verõdött itt össze.

A hosszabb, több napos utazás mindenki számára - a gazdagok kivételével - nagy terhet jelenthetett. A keresztények szolidaritásukat kifejezték azzal is, hogy próbálták enyhíteni az utazás terheit. Már az újszövetség iratai buzdítanak a vendégszeretetre: “Mikor ebédet vagy vacsorát készítesz, ne hívd barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat; nehogy viszont õk is meghívjanak téged, és visszafizessék néked. Hanem mikor lakomát készítesz, hívd a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat, vakokat.”31 “A vendégszeretetrõl el ne feledkezzetek, mert ez által némelyek, tudtukon kívül, angyalokat vendégeltek meg.”32

A közösségek gyakorlata a vendéglátás kérdésében is városonként, településenként eltért egymástól. A forgalmasabb városok közösségeinek nagy terhet jelentett az átutazók tömege. Szükségessé vált, hogy “intézményesítsék” keresztény társaik ellátását. Vendégházakat hoztak létre, amelyeket a közösség adományaiból tartottak fenn. Ezekben a házakban fogadták átutazó testvéreiket. Rómában és Karthágóban olyan pénztárakat tartottak fenn, amelyekben a vasárnaponként összegyûlt adományokat kezelték. Ezekbõl fedezték a vendéglátás költségeit. A jótékonykodás ezen formája valószínûleg visszaélésekre is alkalmat adott, amit részletesebb szabályokkal próbáltak megelõzni. Az átutazóknak közösségüktõl származó ajánlólevéllel kellett rendelkezniük. Más módszert használtak a görögök és a rómaiak: az utazók olyan tárgyakkal rendelkeztek, amelyek másik fele a vendéglátónál volt. Ezeket összeillesztve igazolták magukat és kaptak ellátást. Igazolásra gyakran használtak egyezményes jelszót is.

A vendégeket általában egy éjszakára és egyszeri étkezésre látták vendégül. A tartózkodást a püspök engedélyével két-három napra is meg lehetett hosszabbítani, de aki tovább akart maradni, annak dolgoznia kellett mesterségében és meg kellett keresnie kenyerét. Más esetekre azt ajánlja a Didakhé, hogy “Ha nincs mestersége, gondoskodjatok róla belátásotok szerint, hogy ne éljen köztetek keresztény tétlenül. Ha azonban nem akarna így cselekedni, Krisztus-kufár. Az ilyenektõl óvakodjatok!”33 Az a vendég, aki jogtalanul túl hosszú ideig tartózkodott munka nélkül egy helyen, eltávozáskor nem kapta meg a szokásos ajándékokat, csak annyit kapott, ami addig elég, míg szállást nem talál.

A szegény csavargókat egyik szállásról a másikra adták, így segítették õket. De nem mindig használtak ezek a szabályok. A 343-344-ben megtartott serdicai zsinaton határozatot fogadtak el - azok miatt a papok, diakónusok miatt “akik nem érik be egy rövid látogatással” -, hogy ne tartózkodjanak három hétnél tovább idegen városban.

A halványuló kontraszt

Az ókeresztény közösségekkel kezdetben a Római Birodalom nem sokat törõdött. Megbüntették õket, ha nem adták meg a tiszteletet a császárnak. Amikor már úgy érezték, hogy a keresztények gyengítik a Birodalmat azzal, hogy számuk egyre nagyobb lett és ezzel párhuzamosan egyre kevesebben hódoltak a Birodalom isteneinek és a császárainak, elkezdõdtek a nagyobb üldözések. Ezek azután a III. század második felére megritkultak, a keresztények egyre több jogot kaptak. Az állam felismerte, hogy számára hasznosabb az együttmûködés, mint az ellenségeskedés.

Nagy Konstantin 313-ban megtért és attól kezdve a kereszténységet támogatta a birodalom egysége érdekében: bennük látott olyan erõt, amelyre támaszkodva újra egységessé remélte tenni a hanyatló Birodalmat. Templomokat építtetett, s kárpótolta a keresztényeket az üldöztetésekért. 313-ban egyenjogúsította a kereszténységet. A császár beleegyezése nélkül ettõl kezdve nem tarthattak zsinatot, és a zsinatok határozatait a császár hirdette ki törvény formájában, amely azt jelentette, hogy mindenkire kötelezõ érvényûvé vált. Pogányüldözés kezdõdött, a zsidókat és a pogányokat megfosztották polgári és végrendelkezési jogaiktól.

Az egyházi struktúra hierarchiává vált. Az egyházi hivatalok közül a püspök hatalma megnövekedett. A diakónus “lesüllyedt”, egyre kevesebb liturgikus cselekvést végezhetett, a papok jelenlétében már le sem ülhetett. A szegényeknek egyre kevesebb, az elöljáróknak egyre több jutott. Amint említettük, a szegények ellátásra, gondozására már csak az adományok 1/4 részét fordították. Igaz, hogy az egyház bevétele megnövekedett, de ezzel együtt nõtt a hozzá tartozó tömeg, a szegények tömege is.

Amint tömegek léptek az egyházba, az irányítás központivá vált. A gyermekkorban való keresztelés a III. században kezdett ismertté válni. Korábban felnõttkorban kereszteltek, tehát volt egyfajta elõkészületi idõ, míg valaki belépett az egyházba.

Megszûnt az egyház kontrasztjellege, példamutatása. A püspökök a társadalom elõkelõségei lettek. Már nem szolgálták a közösséget, sokkal inkább uralkodtak rajta, és inkább a császárt, a hatalmat képviselték.

Valószínûleg erre reagálva több úgynevezett eretnekmozgalom alakult ki, amelyek követõi nem értettek egyet ezzel a folyamattal. A IV. század végére egyre többen lettek azok, akik aszketikus életet éltek, kivonultak a közösségbõl. Az aszkéta mozgalom nyomán kialakultak a szerzetesközösségek. A szerzetesek közössége is aszketikus életet élt, de ez nem jelentett mást, mint önmegtartóztatást és mértékletességet. A szélsõségeket elutasították - az önsanyargatókat ugyanúgy, mint az anyagi javakért élõket.

A kereszténység azonban minden “bûnével” együtt is újat hozott a történelembe, s ezzel együtt a szociális gondoskodás történetébe is: a szeretet vallásaként az egymás iránti felelõsséget tanította az emberiségnek. Kezdetben a keresztények személyesen mutattak példát az embereknek. A kontraszt halványulásával ez a példamutatás már nem volt olyan látványos. A szociális gondoskodás érdekében a szegényeket zárt intézményekbe, szegényházakba különítették el. Korábban, amint láttuk, a közösség nem szeparálta õket, sõt a szegényeket inkább az asztalukhoz hívták szeretetlakomára. A gyógyítást, a szegényekkel való gondoskodást egyre inkább a szerzetesség vette át, s a tömegessé váló keresztény egyház tagjai már nem éreztek felelõsséget egymás iránt. Ilyen körülmények között nem mûködött és valószínûleg nem is tudott volna mûködni a szociális ellátás rendszere. Ez a rendszer a kisközösségekre volt érvényes, olyan közösségekre, amelyekben mindenki részt vállal a feladatokból és senki nem élõsködik a közösség jótékonykodásán.

Az egymásért vállalt felelõsség, az embertársaik iránt mutatott szeretet, szolidaritás jelen volt az õsi társadalmakban, s jelen van most is a természeti népeknél. Érdekes módon évezredekkel korábban is mûködtek társadalmak úgy, hogy ez a mentalitást jellemzõ volt rájuk. Érthetõ ez a magatartás a törzsi, nemzetiségi alapon szervezõdõ társadalmakban, hiszen itt a közeli emberi kapcsolatot a vérrokonság jelenti. Ahogy ezek a társadalmi alakulatok felbomlottak, kialakultak a nagy és nyüzsgõ ókori városok, ahol már nem - illetve nem így - mûködtek ezek a közvetlen kapcsolatok. Ismeretes, hogy a szociális problémák “megoldására” kegyetlen módszereket alkalmaztak, ilyen volt például a csecsemõk elpusztítása, az öregek elûzése.

A nyomor és a szegénység a történelem késõbbi idõszakában is jelen volt szinte minden emberi közösségben. Nemcsak az uralkodók, a hatalom birtokosai, hanem általában a társadalom többi tagjai sem tudták - vagy akarták - segíteni a rászorulókat. Jelen volt azonban a történelemben a rászorultakról való gondoskodás tendenciája is. Ismeretes a szerzetesrendek, a lovagrendek betegeket, szegényeket segítõ tevékenysége, és a társadalmi gondoskodás nyomaira bukkanhatunk, ha a zsidóság európai közösségeinek életében megjelenõ önsegélyezõ szervezeteket vizsgáljuk. De megtalálhatjuk a szolidaritást például a székely falutörvényekben, illetve a falvakban mûködõ plébániák tevékenységében is.

A szociális gondoskodásnak ezek a keretei egy tulajdonságukban hasonlítanak: kisközösségekben mûködtek. úgy tûnik, a kisközösségi keret - valószínûleg a kapcsolatok közvetlensége miatt - elõsegíti a szolidaritás érzésének kialakulását és mûködését, szinte tekintet nélkül az ott jelenlévõ etikára.

Miután a keresztény egyházak tömegegyházzá váltak, megszûnt kisközösségi felépítésük, megmaradt ugyanakkor a jézusi etika, az újszövetségi hagyomány. A tradíció továbbélésének köszönhetõen az egyházaknak megvolt az a hatásuk, hogy - fõleg a feudalizmus korszakában - visszafogják az állami hatalmat. Az egyházak hatására “a hatalmi pozíciókhoz társadalmi funkciók, erkölcsileg szankcionált kötelességek, officiumok tartoztak, amelyeket (legalábbis elvben) számon lehetett kérni a hatalmi hierarchia csúcsán trónoló királytól csakúgy, mint a szubordináció legalján alázatoskodó szolgálótól”.34 Ezt a hatást persze az egyház gyakran saját hatalmi érdekei szerint használta fel, volt azonban egyfajta “túlcsordulása”, amely vitathatatlanul erõsítette az állam gondoskodó tevékenységét és a társadalmi szolidaritást.

 

A mappában található képek előnézete Jézus képek